Miután hazatértem, elmentem Bellához a Szív utcai lakásba, ahol Ervin, az első férje bújtatta '44-ben. Elmeséltem neki az összes szörnyűséget, mindent. Azt mondta nekem, Ilona, te nagyon erős vagy, én nem éltem volna túl. Együtt sírtunk abban a sötét kis szobában. Éreztem rajta a megkönnyebbülést, hogy fülig szerelmes Ervinbe, éreztem, hogy boldog, mert túléltük a háborút, éreztem, hogy bánja, amiért nem voltunk jobb testvérek, hogy elszalasztottuk az éveket, és csak egy hajszál választott el minket attól, hogy elveszítsük egymást. Akkor éreztem utoljára, hogy Bella szeret.
A múlt végül mindannyiunkat utolér. Ott visszhangzik indulatos mondatainkban, zátonyra futott kapcsolatainkban, megmagyarázhatatlan testi tüneteinkben. Ahhoz, hogy rájöjjünk, a nagyon is mainak gondolt életünket át- meg átszövi az elmúlt idő, el kell kezdenünk az ismerkedést. Az ismerkedést anyáink, nagyanyáink, dédanyáink bánataival, örömeivel, szenvedéseivel, veszteségeivel. Ezekből, mint apró igazságdarabokból, végül összeállíthatjuk sorsunk képletét. Megérthetjük döntéseinket, vonzalmainkat, választásainkat. Menjünk vissza a Szív utcába, mert nekünk is van Szív utcánk! Kérdezzünk, kutassunk, emlékezzünk, ahogy Gurubi Ágnes teszi ebben a lebilincselő családregényben, ami visz, sodor magával, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Ahogy a múlt, úgy a Szív utca története sem múlik el nyomtalanul. Képei, szereplői napok, hetek múlva is felbukkannak, pontosan úgy, ahogyan a legjobb regényekkel történni szokott.
Orvos-Tóth Noémi
